Az ügy alapjául szolgáló tényállás szerint a felek németországi munkavégzés céljára munkaszerződést kötöttek. A munkaszerződésben nem szabályozott kérdésekben a szabadságra vonatkozóan a magyar Munka Törvénykönyvének (Mt.) rendelkezéseit rögzítették, németországi kiküldetés esetére pedig kizárólag a német törvényeket és munkaügyi előírásokat rendelték alkalmazni a felek.

E munkavégzés keretében a felperes egy épület külső szigetelésének elvégzésében segédkezett -a fővállalkozó által felállított négyszintes állványzaton-, melynek során megcsúszott, és combnyaktörést szenvedett el.

A felperes a balesetéből eredő igényeit Magyarországon kívánta érvényesíteni, kereseti kérelme jogalapjaként az Mt., valamint a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) rendelkezéseire hivatkozott. Az alperes azonban a kereset elutasítását kérte, álláspontja szerint mivel a baleset németországi munkavégzés alatt következett be, így munkaszerződésükből eredően a német jog alkalmazására volt szükség. A felperes a német jog alkalmazását ellenezte arra való hivatkozással, hogy a kiküldetés jogintézménye megalapozza a magyar jogszabályok alkalmazását.

Az eljáró bíróságoknak elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy a peres felek szerződése kiküldetésben történő munkavégzésre, vagy állandó németországi, külföldi munkavégzésre irányult-e.

Az elsőfokú bíróság az Európai Parlament és a Tanács a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendelet (Róma I. rendelet) rendelkezéseit alapul véve nem annak tulajdonított döntő jelentőséget, hogy a felperes kiküldetés keretében (kiküldetésben lévő munkavállaló az a munkavállaló, aki munkáját korlátozott ideig egy, a szokásos munkavégzése szerinti tagállamon kívüli tagállam terültén végzi), vagy tartós külföldi munkavégzés során látta-e el munkakörét, hanem annak, hogy a felek megállapodása egyértelműen németországi munkavégzésre irányult. Ezek értelmében az adott munkaviszonyhoz és a munkavégzés helyéhez szorosan kötődő német jog volt az irányadó, melynek alkalmazásával az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.

A felperes fellebbezése alapján eljáró ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, egyetértett az elsőfokú bíróság azon következtetésével, hogy a felek között a munkaviszony kizárólag külföldi munkavégzés teljesítésére jött létre.

A Kúria döntése szerint a korábban eljáró bíróságok megállapításai helyesek voltak, a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

Minthogy a felperes az alperes alkalmazásában, jelen szerződésük keretében csak Németországban végzett munkát – és magyarországi munkavégzésre szándékuk nem terjedt ki-, a magyar jogszabályok alkalmazását pedig nem kötötték ki, így a felek jogviszonyára a német jogszabályok alkalmazásának volt helye.

A Róma I. rendelet az egész Unió területén biztosítja, hogy a felek saját viszonyaikban a szerződéses szabadság elvére tekintettel megválaszthassák az alkalmazandó jogot.  Ez esetben a felek éltek is a jogválasztás lehetőségével, azonban ennek hiánya sem eredményezné a magyar jogszabályok alkalmazhatóságát. A Róma I. rendelet szerint ilyen esetben azon állam joga az irányadó, ahol a munkavállaló a szerződés teljesítéseként rendszerint a munkáját végzi.