A munkavállaló keresőképtelensége megállapítható a táppénzre való jogosultsága időtartamát meghaladóan is

A munkavállaló teljesítésre kész és képes állapotát a munkaszerződéses munkakör keretei között lehet értelmezni és a munkáltatót a foglalkoztatási kötelezettség akkor terheli, ha a munkavállaló teljesítésre kész és képes állapotban van.

 

Az egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (Ebtv.) 43. § (1) bekezdése alapján táppénzre jogosult az, aki a biztosítás fennállása alatt keresőképtelenné válik és a Tbj.-ben meghatározott mértékű társadalombiztosítási járulék fizetésére kötelezett. Továbbá a 44. § a) pontja szerint keresőképtelen, aki betegsége miatt munkáját nem tudja ellátni. A 45. § (1) bekezdése kimondja, hogy a betegség okozta keresőképtelenség elbírálásánál az a foglalkozás, illetőleg az a munkakör az irányadó, amelyben a biztosított a keresőképtelenségét közvetlenül megelőzően dolgozott. Az Ebtv. 45. § (2) bekezdése szerint a keresőképesség elbírálására az egészségügyi szolgáltató finanszírozási szerződésben nevesített orvosa és a keresőképesség elbírálására jogosító szerződést kötött orvos jogosult. A 46. § (1) bekezdés a) pontja szerint táppénz a biztosítási jogviszony fennállásának időtartama alatt, a keresőképtelenség tartamára jár, legfeljebb azonban a keresőképtelenség első napját közvetlenül megelőző folyamatos biztosítási időszak alatt a munkaviszony alapján biztosításban töltött napoknak megfelelő számú napra, de legfeljebb egy éven át. Az Ebtv. 55. § (2) bekezdése szerint keresőképtelen az, aki az üzemi balesettel összefüggő és gyógykezelést igénylő egészségi állapota miatt vagy gyógyászati segédeszköz hiányában munkát végezni nem tud.

A keresőképtelenség és keresőképesség orvosi elbírálásáról és annak ellenőrzéséről szóló 102/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet 8. § (5) bekezdése szerint, ha a kezelőorvos a táppénzfolyósító szervtől értesítést kap a táppénzre való jogosultság megszűnésének időpontjáról, amennyiben a beteg állapota azt indokolja, felhívja a beteg figyelmét az egészségkárosodáson alapuló egyéb ellátások igénybevételének lehetőségére. A Korm. rendelet 13. § (1) bekezdése szerint, ha a biztosított a táppénzre való jogosultság időtartamát kimerítette, az orvos a keresőképtelenségét “L” kóddal lezárja, és a lezárás tényét a beteg egészségügyi dokumentációjában rögzíti. A továbbra is fennálló, folyamatos keresőképtelenség esetén a biztosított kérésére kiadja a 6. számú melléklet szerinti igazolást, az Orvosi Naplóban új sorszámon, “L” kóddal szerepelteti az esetet, mint “Felvétel módja” “L” kóddal jelöli a keresőképtelenség felvételének módját a 8. számú melléklet szerinti heti jelentésben. Továbbá a 13. § (2) bekezdése szerint amennyiben a keresőképtelenség igazolását táppénzre nem jogosult személy kéri, azt a keresőképtelenség elbírálására jogosult orvos adja ki, az e rendeletben foglaltaknak megfelelően.

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 42. § (2) bekezdés b) pontja szerint a munkaszerződés alapján a munkáltató köteles a munkavállalót foglalkoztatni és munkabért fizetni. Az Mt. 51. § (1) bekezdése szerint a munkáltató köteles a munkavállalót a munkaszerződés és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint foglalkoztatni, továbbá a munkavégzéshez szükséges feltételeket biztosítani. Az Mt. 55. § (1) bekezdés a) pontjának rendelkezése alapján a munkavállaló mentesül rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettségének teljesítése alól keresőképtelensége tartamára. Az Mt. 65. § (1) bekezdése alapján a munkaviszonyt mind a munkavállaló, mind a munkáltató felmondással megszüntetheti. Az Mt. 78. § (1) bekezdés a) pont szerint a munkáltató vagy a munkavállaló a munkaviszonyt azonnali hatályú felmondással megszüntetheti, ha a másik fél a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan vagy súlyos gondatlansággal jelentős mértékben megszegi. Az Mt. 78. § (3) bekezdés szerint a munkavállaló azonnali hatályú felmondása esetén a munkáltató köteles távolléti díjat és végkielégítést fizetni. Az Mt. 124. § (1) bekezdése alapján a szabadságot a munkaidő-beosztás szerinti munkanapokra kell kiadni. Az Mt. 146. § (1) bekezdés szerint a munkavállalót, ha a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tesz eleget alapbér illeti meg. Az Mt. 166. § szerint a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállalónak a munkaviszonnyal összefüggésben okozott kárt. Abban az esetben mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje vagy a kárt elhárítsa, vagy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontja szerint mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje vagy a kárt elhárítsa.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. §-a alapján, akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért. A sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire tekintettel, egy összegben határozza meg.

A felperes munkavállaló hálózati önálló szerelő munkakörben dolgozott az alperes munkáltatónál. A felperest helyszíni mérőhelyi vizsgálat során egy ügyfél indokolatlanul arcon ütötte, melynek következtében a felperesnek nyolc napon belül gyógyuló testi sérülése keletkezett. Az ütéssel összefüggésben maradandó testi károsodás, fogyatékosság nem alakult ki. A felperes a munkáltató eltérő intézkedése hiányában a munkavégzési kötelezettségének eleget tett a sérülését követő héten, azonban az ügyfelek inzultusaira már érzékenyebben reagált. Ezt követően keresőképtelen állományba került. A pszichiátriai szakorvos vizsgálata során megállapította, hogy a bántalmazással összefüggésben alkalmazkodási zavarok és közepes depressziós állapot alakult ki és továbbra is keresőképtelenséget véleményezett. Ezt követő pszichiátriai vizsgálata során visszatérő depressziót, súlyos depressziós epizódot és poszttraumás stressz zavart állapítottak meg, és egy szakkórház Pszichiátriai Osztálya Aktív részlegén kezelték.

Az alperes határozatával a felperes sérülését munkabalesetnek elismerte, azonban baleseti táppénz iránti igényét elutasította arra hivatkozva, hogy a felperes keresőképtelensége nem a munkavégzéssel összefüggő. Majd a Megyei Kormányhivatal e határozatot megváltoztatva üzemi balesetnek ismerte el.

A felperest ismételten pszichiátriai osztályon kezelték súlyos fokú depressziós tünetek miatt. A tünetek a mindennapi életét is hátrányosan befolyásolták, életvitelét, viselkedését a kialakult pszichés betegsége határozta meg. A pszichiátriai betegségének kialakulásához vezető okfolyamatot a bántalmazás indította el.

A perbeli bántalmazást megelőzően a felperesnél egyéb betegségek okán 30%-os munkaképesség csökkenés volt, mely azonban a munkaviszonyból származó kötelezettségeinek maradéktalan teljesítését nem akadályozta. Az átélt pszichés terhelés mellett kialakult és jelenleg is fennálló baleseti egészségkárosodása 40%, baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 50%. A felperes a bántalmazás és annak pszichés következményei miatt alkalmatlanná vált a villanyszerelői munkaköre ellátásra, mely állapota tartósnak véleményezhető.

A felperes kérelmet nyújtott be a megváltozott munkaképességű személyek ellátásának megállapítása érdekében, melynek eredményeként megállapításra került, hogy az össz-szervezeti egészségkárosodásának mértéke 40%, B2 minősítéssel és foglalkozási rehabilitációja nem javasolt.

A felperes egy évig táppénzellátásban részesült, azonban a Megyei Kormányhivatal Járási Hivatalának szakértői bizottsága megállapította, hogy a felperes egy éven túli üzemi baleseti táppénzen tartása nem indokolt

Az alperes a felperest munkaköri orvosi alkalmassági vizsgálatra utalta be, melynek eredményeként a foglalkozás-egészségügyi orvos a felperes munkavállalót a hálózati önálló szerelő munkakör ellátására alkalmatlannak minősítette. Az alperes munkáltató a felperes részére a táppénz folyósítását megszüntette, majd a jogviszony fenntartása mellett a továbbiakban nem foglalkoztatta, részére táppénzt, munkabért, vagy állásidőre járó alapbért nem fizetett arra hivatkozva, hogy a felperes táppénzre már nem jogosult, a keresőképtelensége megszűnését pedig nem igazolta.

Az alperes a helyzet rendezése érdekében jogi képviselője útján írásban két alkalommal a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére tett ajánlatot a felperesnek.

A felperes a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését az alperes feltételeivel nem fogadta el és az alperessel az azonnali hatályú felmondását közölte. A nyilatkozata indoklásában arra hivatkozott, hogy az alperes megszegte a vele szemben fennálló foglalkoztatási és bérfizetési kötelezettségét, továbbá a szabadság kiadására irányuló kötelezettségét. Az alperes munkáltató célja az volt, hogy anyagilag lehetetlen helyzetbe hozza, így kikényszerítve a felajánlott, felperesre hátrányos közös megegyezés elfogadását, így a munkáltató eljárása sértette a joggal való visszaélés tilalmát is.

A felperes a keresetében arra hivatkozott, hogy az alperes a foglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget, ezért az állásidőre járó alapbért köteles megfizetni. Az azonnali hatályú felmondás valamennyi indoka valós volt és okszerűen eredményezte munkaviszonyának megszüntetését. A perbeli bántalmazás következményeként elszenvedett egészségkárosodása miatt sérelemdíj megfizetésére is kötelezni kérte az alperes munkáltatót, melyet azzal indokolt, hogy a perbeli bántalmazás indította el azt a folyamatot, amely az alperes ezt követően tanúsított jogellenes magatartásával is okozati összefüggésben a jelenleg is fennálló súlyos, a mindennapi életvitelére is kiható pszichés állapotát eredményezte.

Az alperes a kereset elutasítását kérte tekintettel arra, hogy a felperes a keresőképtelensége megszűnését nem igazolta, így foglalkoztatási kötelezettsége sem állt fenn. Az azonnali hatályú felmondás jogellenes, az abban írt indokok valótlanok. A felperes sérelemdíj és kártérítési járadék iránti igényét arra hivatkozással kérte elutasítani, hogy a felperes egészséghez való személyiségi joga nem az alperes, hanem a munkáltató ellenőrzési körén kívül eső körülmény, az ügyfél magatartása miatt sérült.

 

A törvényszék ítéletével az alperest a felperes keresete szerint marasztalta. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában az Ebtv. rendelkezései alapján, valamint a keresőképtelenség és keresőképesség orvosi elbírálásáról és annak ellenőrzéséről szóló 102/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet együttes értelmezésével arra a megállapításra jutott, hogy a keresőképtelenség nem szakkérdés, csupán egy a táppénzzel szorosan összefüggő, társadalombiztosítási szabály által meghatározott jogi fogalom. Keresőképtelenség csak akkor állapítható meg, ha valaki táppénzre jogosult. A háziorvos által kiállított “Orvosi igazolás folyamatos keresőképtelenségről” megnevezésű okirat egyértelműen rögzíti, hogy a felperes keresőképes, függetlenül attól, hogy azon a táppénz joga lejárt kitétel is szerepel. A felperes keresőképességét igazolja a Megyei Kormányhivatal Járási Hivatal Szakértői Bizottságának szakvéleménye is. A felperes tehát keresőképes, de hálózati önálló szerelő munkakör ellátására alkalmatlan volt.

A bíróság álláspontja szerint az alperes az Mt. szerinti foglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget, ezért az állásidőre járó alapbér megfizetésére lett volna köteles. Mulasztása önmagában is a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettsége szándékos, vagy legalább súlyosan gondatlan, jelentős mértékű megszegése volt, ezért az Mt. rendelkezései alapján a munkavállaló azonnali hatályú felmondásának jogszerű indoka volt. Az azonnali hatályú felmondás jogkövetkezményeként a felperes végkielégítésre és felmentési időre járó bérre jogosult az Mt. szabályai alapján.

Az elsőfokú bíróság az Mt. munkaviszonnyal kapcsolatos munkavállalói kárra vonatkozó szabályai alapján megállapította, hogy a felperest ért kár a munkaviszonnyal összefügg. A szakértői vélemény szerint a felperes munkaképesség-csökkenése, egészségkárosodása az ellene munkavégzés közben elkövetett bántalmazásból és alperes azt követő magatartásából ered. Az ügyfél által elkövetett magatartás ugyan valóban az alperes ellenőrzési körén kívül esett, azonban a kár bekövetkezését emellett befolyásolta az alperes bántalmazást követő, felperessel szemben tanúsított magatartása is. Az alperesnek a helyszínen munkát végző alkalmazottjaival szembeni verbális és fizikai atrocitásokkal ugyanakkor számolnia kellett, ennek érdekében a munkavállalóit ügyfélkapcsolati tréningben részesítette és szabályokat alkotott a hasonló helyzetek kezelésére. Erre tekintettel az alperes a kártérítési felelősség alól nem mentesülhetett.

A Ptk. szabályai alapján az alperes sérelemdíj megfizetésére köteles a felperes testi épséghez, egészségéhez való személyiségi jogának megsértése vagyoni elégtétellel történő kompenzálására.

 

Az alperes fellebbezése alapján eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az állásidőre járó alapbér, végkielégítés, felmentési időre járó távolléti díj megfizetésére irányuló keresetet elutasította. Az ítélőtábla ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság téves álláspontra helyezkedett az állásidőre járó alapbér megfizetése, valamint a felperes azonnali hatályú felmondása jogszerűsége tárgyában. Érvelése szerint az Ebtv. szabályaiból nem következett, hogy keresőképtelenség csak táppénzre jogosultság esetén állapítható meg. Az Ebtv. és a Korm. rendelet rendelkezései alapján megállapítható, hogy a keresőképesség és táppénzre jogosultság egymástól elkülönült fogalmak és a keresőképtelenség független attól, hogy a munkavállaló jogosult e társadalombiztosítási ellátásra.

Az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben az ítélőtábla megállapította, hogy a keresőképtelenség megállapítása orvosi szakkérdés.

A félreérthető módon kiadott igazolást a perbeli meghallgatása során a háziorvos feloldotta, a felperes folyamatosan fennálló keresőképtelen állapotát az orvosi bizottság általi vizsgálat eredménye és az elsőfokú bíróság által kirendelt orvos szakértői vélemény is igazolta.

Az ítélőtábla álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen tulajdonított kiemelt jelentőséget az alperes által elrendelt alkalmassági vizsgálatnak. Egészségügyi alkalmassági vizsgálat elrendelésére ugyanis csak keresőképes jogi státusz esetén kerülhet sor, az ennek hiányában történt vizsgálat idő előtti, így annak eredményére jogszerű intézkedés nem alapítható, a keresőképesség megállapítására hatása nincs.

Az Mt. rendelkezése alapján ezért az ítélőtábla megállapította, hogy az alperesnek a keresőképtelen felperessel szemben foglalkoztatási kötelezettsége nem állt fenn, ennek hiányában pedig a felperes állásidőre és így alapbérre sem volt jogosult.

Az ítélőtábla az Mt. szabályai alapján megállapította, hogy a szabadságot a munkaidő-beosztás szerinti munkanapokra kell kiadni, vagyis azokra a napokra, amikor a munkavállalónak rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége van. A felperes mentesült a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége alól, így ezen időszakra szabadság sem volt kiadható számára.

Nem találta megalapozottnak a felperes joggal való visszaélés tilalmába ütköző magatartásra alapított felmondási indokát sem. Közös megegyezés hiányában az alperes a felperes munkaviszonyát kizárólag az Mt. rendes felmondásra vonatkozó szabályai szerinti felmondással szüntethette volna meg, ugyanakkor a keresőképtelenség önmagában a munkaköri feladatok ellátására való alkalmatlanságot nem alapozza meg. A felperes keresőképtelensége okán a munkaköri alkalmassági vizsgálat nem volt elvégezhető, az idő előtti vizsgálat alapján kiállított okirat pedig semmisnek minősül, így a jogszerű felmondás alapját nem képezhette. Az ítélőtábla álláspontja szerint nem minősül joggal való visszaélésnek, ha a munkáltató olyan tartalmú közös megegyezéstervezetet készít, amelyben meghatározott, jelentősebb összegű kifizetés mellett a munkavállaló lemond a más jogcímen őt megillető követeléséről. Mindezek alapján az alperes joggal való visszaélését sem találta az azonnali hatályú felmondást megalapozó indoknak, így a felperes munkaviszony megszüntetésére alapított keresetét elutasította.

A Ptk. szerinti sérelemdíjjal összefüggésben az alperes Mt. szerinti kártérítési felelősségét vizsgálta. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapította, hogy a felperes pszichiátriai egészségkárosodásához vezető okfolyamatot a munkavégzés során történt bántalmazása indította el. A felperes egészséghez való joga munkaviszonyával ok-okozati összefüggésben sérült, így a kártérítési felelősség Mt. szerinti feltételei fennálltak.

A felek egyetértettek abban, hogy a felperest ért bántalmazás az alperes ellenőrzési körén kívül eső körülménynek minősült, ezért az ítélőtábla az alperes fellebbezésére tekintettel csupán az Mt-ben szereplő kimentési ok konjunktív feltételeit vizsgálta, vagyis azt, hogy az alperes számolhatott-e azzal, hogy a külső helyszínen történő munkavégzés során a munkavállalókat akár tettleges bántalmazás is érheti. Álláspontja szerint az alperes azt valóban nem láthatta előre, hogy a konkrét munkavégzés során ténylegesen éri-e bántalmazás a munkavállalót, ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok alapján ezzel észszerűen számolnia kellett. A tanúvallomások mellett figyelembe vette azt is, hogy az alperes nem csupán átlagos ügyfélkapcsolati tréninget, hanem kifejezetten konfliktuskezelésre irányuló oktatást is tartott a munkavállalóknak, illetve a kikapcsolási munkák elvégzésével később más vállalkozást bízott meg. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével állapította meg, hogy az alperesnek a kárt okozó körülménnyel számolnia kellett. A munkáltató a felperest a bántalmazást követő időszakban a következmények feltárása nélkül továbbra is külső munkahelyen való foglalkoztatásra utasította, amelynek során a felperest újabb szóbeli inzultusok is érték, amelyek hozzájárultak a jelen állapota kialakulásához. A szakkonzulens véleménye alapján rámutatott arra is, hogy a depresszió kialakulása nem köthető egyetlen időponthoz. A felperes jelenlegi, tartósnak vélelmezett egészségkárosodása egy folyamat eredménye volt, amely ugyan megindult a felperes bántalmazásával, azonban ahhoz az alperes későbbi magatartása is hozzájárult. Ezen értelemben vehető figyelembe a szakértői vélemény azon megállapítása, mely szerint a felperes pszichiátriai megbetegedése a munkáltató magatartásával ok-okozati összefüggésben áll. Értékelte, hogy a felperes több mint 30 év óta az alperes, illetve jogelődje alkalmazásában állt, elismert szakember volt, megélhetése veszélybe került ellátatlansága folytán, amely a létbizonytalanság, a jövőjével kapcsolatos félelemérzés kialakulását megalapozta és hozzájárult állapota tartóssá válásához. Erre tekintettel a sérelemdíj iránti kereset elbírálása során nem annak volt jelentősége, hogy a felperesi egészségkárosodást eredményező okfolyamatot nem az alperes, hanem harmadik, kívülálló személy vétkes magatartása indította el, hanem annak, hogy az a munkaviszonnyal ok-okozati összefüggésben következett be és a felelősség alól az alperes nem tudta kimenteni magát. Ezért az alperes a felperest ért személyiségi jogsérelem kompenzálásaként sérelemdíj megfizetésére köteles.

Az ítélőtábla kiemelte, hogy az ún. személyi károk esetén az előreláthatóságnak csupán a kár típusára kell kiterjednie, annak nagyságrendjére nem. Ebből következően a károsult nem ismert, sajátos tulajdonsága a munkáltató felelősségét nem érintette. Nem volt jelentősége annak, hogy a felperes a bántalmazás tényét a személyében rejlő okból dolgozta fel nehezebben és reagált érzékenyebben. Köztudomású tényként vehető figyelembe ugyanakkor, hogy a kívülálló harmadik személy általi ok nélküli bántalmazás okozhat lelki megrázkódtatást, járhat pszichés következményekkel a bántalmazott személyiségétől függően.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az azonnali hatályú felmondás jogkövetkezményei körében a keresetet elutasította, míg a kártérítés iránti igény és a sérelemdíj megfizetésére történő alperesi marasztalást helybenhagyta.

 

A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Ugyanis álláspontja szerint az ítélőtábla az állásidőre járó munkabér iránti kereseti kérelmét alaptalanul utasította el.

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezését és a felperes teljes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy a másodfokú ítélet az Mt. kártérítésre, továbbá a Ptk. sérelemdíjra vonatkozó szabályaiba ütközően jogszabálysértő.

 

A Kúria álláspontja szerint a felperes és az alperes felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint megalapozatlan.

A felperes a keresetében az állásidőre járó munkabér megfizetésére kérte kötelezni az alperest, amelynek elmulasztását az azonnali hatályú felmondása egyik indokaként is megjelölte. Az eljárt bíróságoknak ezért abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy az alperesnek a felperes táppénzjogosultsága lejártát követően a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján fennállt-e a foglalkoztatási kötelezettsége, ezáltal terhelte-e alapbérfizetési kötelezettség.

A Kúria álláspontja szerint az ítélőtábla az Ebtv. szabályai alapján helytállóan állapította meg, hogy a keresőképtelenség és a táppénzre jogosultság egymástól elkülönült fogalmak és a keresőképtelenség abban az esetben is fennállhat, amennyiben a munkavállaló nem jogosult társadalombiztosítási ellátásra. A másodfokú bíróság e kérdés elbírálásánál helytállóan vonta értékelési körébe a keresőképtelenség megállapításáról és orvosi igazolásáról szóló 102/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet azon rendelkezését, amely szerint, ha a biztosított a táppénzre való jogosultság időtartamát kimerítette, keresőképtelenként a naplóban tovább nyilvántartani nem kell, de ezt a tényt a naplóban és beteg kartonján is fel kell tüntetni. Amennyiben a biztosított továbbra is keresőképtelen, ezt kérésére igazolni kell. A biztosított, a munkáltató vagy a társadalombiztosítási szerv kérésére az orvos a keresőképtelenséget véleményezi.

A keresőképtelenség és a táppénzjogosultság időbeni elválását a Korm. rendelet előírásán túl az Ebtv. rendelkezése is alátámasztja annak rögzítésével, hogy a táppénzjogosultság feltételeként a keresőképtelenséget határozza meg, ugyanakkor a táppénzjogosultság maximális időtartamát a keresőképtelenséget közvetlenül megelőző biztosításban töltött napok számában határozza meg. Tehát a keresőképtelenség és a táppénzjogosultság nem azonos fogalmak. Az előbbi megállapítása orvosi szakkérdés, míg az utóbbi jogszabályok által meghatározott, a biztosításban eltöltött időhöz igazodó időtartamot jelöl.

Az irányadó tényállás szerint a felperest háziorvosa az orvosi bizottság elé utalta, mert úgy ítélte meg, hogy a felperes a táppénzjogosultsága lejártát követően sem keresőképes. A perbeli esetben ezért a felperes keresőképtelensége tényének és nem a szakmai alkalmatlansága idő előtti megállapításának volt jelentősége.

A felperes a felülvizsgálati kérelmében maga is arra hivatkozott, hogy “állapotom megfelelt ugyan a keresőképtelenség Ebtv. szerinti kritériumnak, ugyanakkor a munkaköröm betöltésére is alkalmatlan voltam”. E megfogalmazásból, továbbá a felperes keresőképtelenségét alátámasztó bizonyítékokból pedig az a következtetés vonható le, hogy a táppénzjogosultság megszűnését követően a felperes nem volt kész arra, hogy a munkaszerződésében meghatározott munkakörébe tartozó feladatait ellássa, vagyis nem volt munkára képes állapotban. Az alperesnek ezért a táppénzjogosultság megszűnését követően is keresőképtelen felperessel szemben nem állt fenn foglalkoztatási kötelezettsége. Erre tekintettel a felperes állásidőre járó alapbérre vonatkozó kereseti kérelme és azonnali hatályú felmondásának a bérfizetési kötelezettség elmaradására alapított indoka sem volt megalapozott.

A felperes az azonnali hatályú felmondás második indokaként arra hivatkozott, hogy a munkáltató felszólítása ellenére nem adta ki számára a fizetett szabadságát.

Az ítélőtábla a jogerős ítéletében helytállóan állapította meg, hogy a szabadságot az Mt. szabályai szerint a munkaidő-beosztás szerinti munkanapokra kell kiadni, ugyanakkor a felperes a keresőképtelensége időtartamára az Mt. alapján mentesült a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség alól, következésképpen részére a keresőképtelenség időszakára fizetett szabadság kérésére sem volt kiadható.

Az alperes a felperes keresőképtelensége okán a munkaköri alkalmassági vizsgálat elvégzésére nem volt köteles, így annak eredménye alapján a munkaviszony megszüntetésére sem volt jogszerű lehetősége.

Az alperes a munkaviszony megszüntetése érdekében két alkalommal tett ajánlatot a felperes számára, amely ajánlatokban jelentős összegű juttatás megfizetését vállalta. Az a körülmény, hogy megegyezés feltételeként a felperestől az egyéb igényeiről történő lemondást szabta, önmagában nem ad alapot a joggal való visszaélés megállapíthatóságára. A felperesnek lehetősége volt a munkaviszonya felmondással történő megszüntetésére, ezt követően a rokkantsági ellátás igénybevételére és a kártérítési igénye peres úton történő érvényesítésére. Az alperes ajánlata és a munkáltatói felmondás mellőzése ezért nem irányult a munkavállaló jogos érdekeinek csorbítására sem. Minthogy a felperes azonnali hatályú felmondásának valamennyi indoka alaptalan volt, ezért a felperes saját jognyilatkozatára alapított kereseti kérelmeit a jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül utasította el.

A bizonyítási eljárás adatai alapján nem volt vitatott, hogy a felperes tartós egészségkárosodását okozó megbetegedése a munkaviszonyával összefüggésben keletkezett, mivel a munkaköri feladatainak ellátása során ért atrocitás következtében vált keresőképtelenné, így az eljáró bíróságoknak azt kellett vizsgálniuk, hogy az alperes mentesülésére alapot adó Mt-ben foglalt konjunktív feltételek az adott esetben fennálltak-e.

Az Mt. szabályai alapján a munkáltató akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje vagy a kárt elhárítsa.

A perbeli esetben a felperest ért atrocitásra külső munkavégzési helyszínen, egy ügyfél részéről került sor, amely nem vitatottan olyan, a munkáltató által nem befolyásolható helyzet volt, amely ekként az ellenőrzési körén kívül esett. Ezért azt kellett vizsgálni, hogy a munkáltató mentesüléshez szükséges, a törvényi tényállásban szereplő további konjunktív feltételek fennálltak-e, vagyis az alperesnek a károkozó körülménnyel kellett-e számolnia és elvárható volt-e annak elkerülése vagy elhárítása.

A munkáltatónak a munkavállalója egészségi állapotában bekövetkezett károkért fennálló felelőssége egyes kérdéseiről szóló 1/2018. (VI. 25.) KMK vélemény II.3. pontja szerint a “nem kellett számolnia” feltétel alkalmazásakor a bíróság arról dönt, hogy a munkáltató milyen gondosságot tanúsított, a jogainak gyakorlása és a kötelezettségeinek teljesítése során észszerűen számolhatott-e a károkozó körülmény valószínű bekövetkezésével. Azt, hogy a perbeli esetben a munkáltatónak külső helyszínen történő munkavégzés során a fizikai atrocitás lehetőségével számolnia kellett, az eljárt bíróságok a rendelkezésükre álló tanúvallomások, míg a kár elhárítása érdekében tett intézkedéseket a rendelkezésre álló egyéb adatok alapján értékelték.

A Kúria megállapította, hogy az alperes kártérítési felelőssége a felperes fizikai sérülésével összefüggésben és a tartós pszichikai egészségkárosodása miatt is fennáll. Ugyanis a KMK vélemény I.4. pontja szerint, ha a munkavállaló egészségi állapota, fogyatékossága, szervezetének valamely sajátossága vagy adottsága nem okozott jövedelemcsökkenést és a jövedelemcsökkenésben mutatkozó kár a munkaviszonyával összefüggésben következett be, a munkáltató a teljes kárért felel.

A perbeli esetben a felperes már meglévő betegségei mellett a munkakörébe tartozó feladatokat el tudta látni, míg a kialakult tartós pszichés egészségkárosodása folytán tartós jövedelemcsökkenése keletkezett, így az alperes a felperesnek okozott teljes kár megtérítésére köteles.

A Kúria egyetértett az ítélőtáblának a sérelemdíj körében kifejtett érvelésével is.

A testi épséghez és egészséghez való jog, mint az egyik alapvető személyiségi jog megsértése esetén bármely sérelem megvalósulása megalapozza a sérelemdíj iránti igényt, a sérelem súlya az összegszerűségben nyer értékelést. A perbeli esetben kiemelkedő jelentősége volt annak, hogy a megvalósult egészségsértés a felperes egész további életére kihatott, a több évtizede fennálló munkaviszonyának kényszerű megszüntetéséhez vezetett. A felperes korábban ellátott feladatai elvégzésére a jövőben nem képes, az orvosi bizottság minősítése szerint foglalkoztatási rehabilitációja sem javasolt. Fennálló tünetei a mindennapi életét hátrányosan befolyásolják, életvitelét és viselkedését a kialakult pszichés betegsége határozza meg, amelyhez vezető okfolyamatot az alperesnél fennálló munkaviszonyával összefüggésben őt ért bántalmazás indította el.

Az eljárt bíróságok ezért a Ptk. sérelemdíjra vonatkozó rendelkezéseiben foglalt szempontok alapján, jogszabálysértés nélkül állapították meg a személyiségi jogsértést kompenzáló sérelemdíj összegét, annak felülmérlegelésére a Kúria nem látott lehetőséget.

A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

 

Jogi segítségre van szüksége a fenti témában?

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email
Share on print
Nyomtatás