A felek személyes joga, a szerződéskötés helye, vagy a szerződés tárgya az irányadó?
Az alábbi jogeset bemutatásával szeretnénk eligazítást adni a határon átnyúló szolgáltatások estében az alkalmazandó jog útvesztőiben kifejezett jogválasztás hiányában.
A felek 2012-ben Londonban aláírtak egy angol nyelvű egyezséget, miszerint alperes 1.000.000 dollár készpénzzel és 1.500.000 dollárnyi értékű ingatlannal tartozik felperesnek a Budapesten „M” név alatt futó ingatlanfejlesztési projekt kivitelezésében való együttműködésükből eredően. A megállapodás alapján halasztott fizetést fogadtak el 2015-ig, mely szerint alperes az egyezségben meghatározott ütemezésben készpénzt, és az „M” projekt eredményeként elkészült Budapesti, felperes által kiválasztott ingatlanokat ruház át felperesre.
Alperes az egyezségben foglaltaknak nem tett eleget, ezért felperes keresetet terjesztett elő a Londoni Központi Kerületi Bíróságon. Az alperes fellebbezése folytán eljárt Felsőbbírósági Kancelláriai Kollégium a 2016-ban kelt végzésével kinyilvánította, hogy nem rendelkezik joghatósággal a felperes keresetének az ingatlanátruházásokkal kapcsolatos részeinek elbírálásában, a kereset fennmaradó része tekintetében a bíróság megállapította alperes szerződésszegését, és kötelezte tartozása megfizetésére.
Felperes ezt követően keresetet nyújtott be a magyar bíróság előtt is, kérte az alperes kötelezését 1.500.000 dollár megfizetésére.
Alperes a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a perbeli jogvita elbírálására az angol jog az irányadó, mert kifejezett jogválasztásnak minősül, hogy a felek korábban elfogadták jogvitájuk angol bíróság előtti – az angol jog alkalmazásával történő – elbírálását. Álláspontja szerint az angol jog alkalmazását megalapozza az a körülmény is, hogy a megállapodást Londonban írták alá és azt angol nyelven szövegezték meg.
A perben tehát a bíróságnak először abban kellett döntenie, hogy a magyar bíróságnak joghatósága megállapítható-e, és mely jogot kell alkalmaznia a perbeli jogvita elbírálására.
Az elsőfokú bíróság alaptalannak találta az alperes azon állítását, miszerint a jogvita elbírálására az angol jogot választották, mert szerinte a jogválasztásnak előzetesnek és kifejezettnek kell lennie, utólagosan és hallgatólagosan nem lehet jogot választani. Az elsőfokú bíróság az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (a továbbiakban: Rendelet) 4. cikk(1) bekezdés c) pontja alapján – mely szerint ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vonatkozó szerződés esetén az ingatlan fekvése szerinti ország joga az irányadó – a magyar jogot határozta meg alkalmazandó jogként.
A másodfokú bíróság okfejtése szerint az elsőfokú bíróság nem tévedett, amikor megállapította alkalmazandó jogként a magyar jogot a Rendelet 4. cikk (1) bekezdés c) pontja szerint. Kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság tévedett viszont, amikor úgy ítélte meg, hogy utólagosan és hallgatólagosan nem lehet jogot választani, a jogválasztásnak ugyanis a nemzetközi magánjogban régóta elismert módja az ún. hallgatólagos jogválasztás is, amikor a felek jogválasztásra irányuló szándékát kifejezett jogválasztó záradék hiányában egyéb körülményekből vezetik le.
A Kúria az alábbiakat állapította meg:
A jogvita elbírálására irányadó időpontban hatályos, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet 24. §-a szerint annak a kötelmi jogra vonatkozó rendelkezéseit olyan szerződéses kötelmi jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyekre a Rendelet hatálya nem terjed ki. Abban a felek között nem volt vita, hogy a megállapodásukra a Rendelet hatálya kiterjedt, vagyis az alkalmazandó jogot a Rendelet alapján kellett meghatározni.
A Rendelet 3. cikk (1) bekezdése szerint a szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak az egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.
A jogválasztásra a szerződésben vagy külön megállapodásban vagy hallgatólagosan kerülhet sor, ez utóbbi esetben ennek a szerződésből vagy az eset körülményeiből kell kellő bizonyossággal kiderülnie.
Az adott ügyben az nem volt vitatott, hogy kifejezett írásbeli megállapodásban rögzített jogválasztásra a felek között nem került sor.
A Kúria álláspontja szerint az a körülmény, hogy a felperes az egyik pert angol bíróság előtt indította, amely bíróság a jogvita egy részét érdemben bírálta el az angol anyagi jog szabályai szerint, önmagában nem jelenti a hallgatólagos jogválasztás megtörténtét. Ezt támasztja alá, hogy az alperes az angol bíróság előtti eljárás során joghatósági kifogást terjesztett elő, amelyben kétségbe vonta az angol bíróság joghatóságát. Az alperes tehát csupán eltűrte a perbevonást, de az eljárás és az abban alkalmazott jog nyilvánvalóan nem a felek megállapodásán alapult. Ezért az alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy ő elfogadta az angol bíróság előtt az angol jog szerinti elbírálást.
Az alperes csak állította, hogy az egyébként angol nyelven írott megállapodásban használt olyan kifejezések, mint a „partnership” vagy „guarantee” jogintézménye az angol jog szerinti minősítést kívánnak. Ennek ellentmond, hogy a felek egyike sem gyakorló jogász, a hivatkozott kifejezések valamely üzletkötés során a mindennapi életben is használatosak, másrészről az alperes nem adta elő, hogy ezekhez a kifejezésekhez – az azok szó szerinti fordításának megfeleltethető magyar polgári jogi minősítésükhöz képest – milyen, kifejezetten csak az angol jogban fellelhető vagy teljesen más speciális tartalommal rendelkező jogintézmények kötődnek.
A Kúria tehát egyetértett az első- és másodfokú bírósággal abban, hogy a felek között az angol jogra vonatkozó jogválasztásra sem a megállapodásban, sem utóbb más módon nem került sor. Azt a felülvizsgálati kérelmükben az alperes sem állította, hogy csak a megállapodás egy részére történt jogválasztás. Ezért a továbbiakban a Rendelet szerint a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog kérdésében kellett állást foglalni.
Ha a szerződésre alkalmazandó jogról nem született megállapodás, akkor a Rendelet a szerződésre alkalmazandó jogot a 4. cikkben több lépcsőben határozza meg. Bizonyos szerződéstípusok esetében kifejezetten rendelkezik arról, hogy melyik állam jogát kell alkalmazni. A Rendelet 4. cikk (1) bekezdés a) pontja szerint, ha a szerződésre alkalmazandó jogról nem született megállapodás, akkor az adásvételi szerződésre azon ország joga az irányadó, ahol az eladó szokásos tartózkodási helye található. A 4. cikk (1) bekezdés c) pontja szerint pedig ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlannal kapcsolatos bérleti jogra vonatkozó szerződés esetén az ingatlan fekvése szerinti ország joga az irányadó. A 4. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy ha a szerződésre az (1) bekezdés nem terjed ki, vagy ha a szerződés elemeire az (1) bekezdés a)-h) pontja közül több is vonatkozna, a szerződésre azon ország joga az irányadó, ahol a szerződés jellegéből adódó teljesítésre kötelezett félnek a szokásos tartózkodási helye található. A 4. cikk (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy ha az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy, az (1) vagy (2) bekezdésben említettektől eltérő országhoz, akkor e másik ország jogát kell alkalmazni.
A Kúria abban nem értett egyet az ügyben eljáró első- és másodfokú bírósággal, hogy a perbeli esetben az alkalmazandó jogra a 4. cikk (1) bekezdés c) pontjában foglaltak az irányadók. Az alperes a megállapodással nem kifejezetten meghatározott konkrét ingatlanok tulajdonjogának az átruházására vállalt kötelezettséget, hanem arra, hogy egy korábbi atipikus – nem dologi jogi – megállapodásukból adódó elszámolás eredményeképpen a megállapodásban rögzített határidőn belül és értékben ingatlanokat ajánl fel, amelyek közül a felperes választása szerinti ingatlanok tulajdonjogát a részére átruházza.
Sem az alapmegállapodás, sem az egyezség nem minősül olyan, a Rendelet 4. cikk (1) bekezdés a)-h) pontjában taxatíve felsorolt típusszerződésnek, amely az (1) bekezdésben foglaltak alkalmazására alapot adhat.
Tény, hogy a felek Londonban angol nyelven kötötték meg az egyezséget. Ennél lényegesebb azonban, hogy az alperesnek a megállapodásban foglaltak teljesítésére Magyarországon található ingatlanok szolgáltatásával kellett volna sort keríteni. A szerződés jellegéből adódó teljesítés később megnevezett magyarországi ingatlanok tulajdonjogának az átruházására irányult, ezért az alkalmazandó jog a Rendelet 4. cikk (2) bekezdésében foglaltak szerint a teljesítésre kötelezett fél, vagyis az alperes szokásos tartózkodási helye szerinti ország joga. A Kúria utal rá, hogy ugyanez a helyzet akkor, ha a kifejtettek alapján arra a következtetésre jutott volna, hogy az alkalmazandó jogra a Rendelet 4. cikk (3) bekezdésében foglaltak az irányadók.
Mindezek értelmében – bár eltérő jogi megfontolásból -, nem járt el jogellenesen az első- és másodfokú bíróság, amikor a perbeli jogvita elbírálására a magyar jogot alkalmazta. Miután a Rendelet 12. cikk (1) bekezdés c) pontja szerint a szerződésre alkalmazandó jog a szerződésszegés következményeire is irányadó, ezért akkor is helyesen járt mindkét fokú bíróság, amikor a szerződésszegés következményeit a magyar polgári jog szabályai szerint bírálta el.
Összegzésképp megállapítható, hogy valamely szerződésből eredő igény elbírálására irányadó hallgatólagos jogválasztás megtörténtének a megállapítása szempontjából önmagában nem ügydöntő, hogy a felek a megállapodást hol és milyen nyelven kötötték, és az sem, hogy abban olyan jogi kifejezéseket használtak, amely egyébként több ország polgári joga szerint is hasonlóan értelmezendő.